Kicsit elragadtatott és metaforikus cím a szerepjátékozás egy vetületéről.

(Előrebocsátom: az alábbi írás csak egy aspektusa szeretett hobbinknak, ami ebben formában most állt bennem össze.)

Szóval épp azon gondolkodtam, hogy a szerepjátéknál is előfordul (oly sok más hasonló hobbihoz hasonlóan), hogy a hobbista több időt tölt a vele való pepecseléssel és háttérmunkával, mint a konkrét és önfeledt használatával. Fordítgat, konverziós és egyéb kiegészítő szabályokat írogat, és persze életében legalább egyszer szinte mindenki elkezd saját játékot írni (akár keretvilágot, akár szabályrendszert, akár mindkettőt). A legtöbb persze fiókban marad, vagy netfórumokon adjuk közre. Ja és új játékokat harácsolunk csőstül, akár fizikai példányban, akár fájlban. Sokszor eltűnődtem azon, hogy mi a frászkarikáért csinálom mindezt én is? Néha az volt a benyomásom, hogy bármennyire is tudom észérvekkel alátámasztani, hogy mikben kiváló a szerepjátékozás (játékos életmodellezés, barátokkal együtt töltött tartalmas kikapcsolódás, stb.), de végül mindig oda jutottam, hogy többet pöszmöcsélek vele, mint játszom, vagyis talán csak mellébeszélés az egész a részemről, valójában játékszenvedély és függőség, ami elszívja a figyelmemet (a Palladium Books játékai nyelvén szólva a potenciális pszichikai energiámat) az élet egyéb dolgai felől, és tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy csak ilyen könyvekbe vagyok belebuzulódva és nem kaszinós és kocsmai nyerőgépeken (bár ez utóbbi szerencsére már nincsen), kaparós sorsjegyeken és sportfogadáson verem el a pénzem. (Még egyszer hangsúlyozom, ezt nem a szerepjátékozás egészére írom, nem vonatkozik azokra, akik tényleg rendszeresen játszanak.)
     Persze sosem állapodtam meg ennél a benyomásnál, hisz ki a fene szereti magát és a hobbijait lebecsülni? (Sőt önmagukat még csak-csak, na de a szent tehén hobbikat?!) Aztán a minap valahogy elért egy hétköznapibb jellegű megvilágosodás, hogy ez bizony legtöbbünknél olyan, mint mondjuk a költészet (vagy tetszőleges művészeti ág) szeretete: jól esik olvasgatni, jó benne elmerülni, közben az ember kicsit meg is ihletődik, aztán feltámad benne a vágy, hogy ő is készítsen verseket, a költemények nagy részének is otthoni íróasztalfiókok válnak végső otthonukká, hogy ne mondjam: nyughelyükké. Aztán sok (mindenféle témájú) könyvet is úgy vásárolunk, hogy erős vonzódásból beszerzünk egy rahedlit, melyek jó részét sosem olvassuk el, vagy sosem olvassuk újra. (Megjegyzem, nem tudom, ez mennyire általános máshol, például egy Belgiumban takarításból élő barátom szerint még az egyetemi oktatóknak is alig van húsznál több könyvük otthon, és mindenki szinte csak a felkapott könyveket szereti olvasni, “régi” könyvek nem nagyon vannak a polcokon.) Vagyis szerintem a szerepjátékok olvasgatását lehet úgy is látni, mint versolvasást (festmények nézegetését, stb.), a szerepjátékok írását/átírását/hozzáírását pedig az önkifejezés egyik formájának (a versek közt sem csak világmegváltó nagydurranások íródnak, de attól még lehetnek jók, példának okáért vannak jópofa húsvéti locsolóversikék).
     Ugyanakkor van egy nem mellékes matek része is mindennek, hisz többé vagy kevésbé de valahogy mégis valószerűségtől nem elrugaszkodott modellt akarunk illeszteni mellé, hol életszagúbbat, hol inkább a legendák valóságát célozva meg.
     Innen jött aztán a metaforikus cím a felismeréshez: programozás és költészet. Ahogy hasonlóan egyszerre kicsit hibbantnak és egyszerre csodálatra méltónak tartom azokat, akik még mindig C64-re írnak demókat, meg új játékokat vagy konverziókat. Modernkori mágusok, komolyan mondom (például ideklikk).
     Mindezek alapján az jutott eszembe, hogy amiképpen vannak C64-es demópartik, ahol a tettesek többnyire egymásnak és néhány érdeklődő elmeháborodottnak mutogatják műveiket, talán az asztali szerepjátéknál is lehetne néha ilyen rendezvényt összehozni. Előszedjük a kis fiókmotyóinkat, leporoljuk és bemutatjuk egymásnak, mesélünk a létrejöttéről és koncepciójáról 5-10 percben. Bizonyára vannak nagyon hasonló koncepciójú keretvilágok és szabályrendszerek, talán egy-egy ilyen összetalálkozásból akár munkatársulások, brigádok is születhetnek. Ha “csak” húsz-harminc ember összegyűlik, már remek móka kerekedhet. 😁
     Sőt hosszabb távon akár lehetne közös bumlit összehozni 8bites demókészítőkkel is, amikből talán kisebb egyedi játékok is születhetnének... itt már persze alighanem bilibe lóg a kezem, mert ha így folytatom, lassan elkezdek tűnődni, hogy mi lenne, ha világhatalomra kerülnék, miközben feltalálom a térhajtóművet mérlegállásban… na de sosem lehet tudni. 😎
     Tudom, netfórumokon és saját honlapokon régóta megy már ez az egymás közt megosztás, de élőben mégis más. Én négy blokkra bontanám: szabályrendszerek bemutatói, keretvilágok bemutatói, fanzinkészítési tervek, számítógépes programok (térképkészítő, helyszínkészítő, karakter nyilvántartó, stb.).

     Nade visszetérve az alaptémához: szóval az asztali szerepjátékoknak sem csak “praktikus” haszna és funkciója van, a pudingkészítés akkor is érdekes tud lenni, ha csak szökőévente eszik belőle a készítője.