Vannak született mesélők. :)

ÖTÖDIK FEJEZET
Történet sokaknak és történet egynek

Momo lassan nélkülözhetetlen lett Idegenvezető Giginek. Gigi, ha ilyesmire egy magaféle állhatatlan, könnyed szívű fickó egyáltalán képes, nagy-nagy szeretetet érzett a borzas kislány iránt, s legszívesebben mindenhova magával cipelte volna.
     Azt már tudjuk, hogy történeteket mesélni szenvedélye volt Giginek. S épp ebben következett be változás, ezt maga is jól érezte. Régebben néha kicsit satnyára sikerültek a történetei, nem jutott eszébe jóízű dolog, ismételte magát vagy egy épp látott filmből, egy újságban olvasott históriából csent el magának részleteket. A történetei, hogy úgy mondjuk, gyalog lépdeltek, mióta azonban Momót megismerte, hirtelen szárnyakat kaptak.
     Különösen akkor virult ki a fantáziája, akár a tavaszi rét, ha Momo vele volt és hallgatta. A gyerekek, a felnőttek tolongtak körülötte. Olyan történeteket tudott mesélni, amelyek napokig, hetekig húzódtak folytatásról folytatásra, ötletei kimeríthetetlenek voltak. Különben maga is akkora izgalommal hallgatta magát, hiszen fogalma se volt, még merre sodorja a képzelete.

Egy nap megint utazók jöttek, meg akarták nézni az amfiteátrumot (Momo kicsit félrehúzódva ült a kőlépcsőn), s Gigi a következőképpen fogott a mondókájába:
     – Igen tisztelt hölgyeim és uraim! Talán már ismeretes is önök előtt, hogy Strapácia Augusztina császárnő számos háborút vívott, hogy birodalmát a cidrikek meg a vacogédek állandó támadásaitól megvédje.
     Amikor ezeket a népeket egyszer ugyancsak leigázta, az örökös háborgatás miatt olyan haragra gerjedt, hogy megfenyegette őket, kiirtja egy szálig, hacsak királyuk, Xaxotraxolus békítésül nem adja át neki az aranyhalát.
     Abban az időben ugyanis, hölgyeim és uraim, az aranyhal ezen a tájon teljesen ismeretlen volt. Strapácia császárnő azonban hallotta egy utazótól, hogy ez a bizonyos Xaxotraxolus király birtokában van egy kicsinyke halnak, amelyik, ha megnő, színarannyá változik. S erre a ritkaságra a császárnő föltétlenül szert akart tenni.
     Xaxotraxolus király jót nevetett magában. Aranyhalát, hiszen valóban volt neki, elrejtette az ágya alá. A császárnőnek viszont egy ifjú bálnát küldött egy gyémántokkal ékesített levesestálban.
     A császárnőt kissé meglepte az állat mérete, hiszen ő az aranyhalat kisebbnek képzelte. De hát, mondta magában, minél nagyobb, annál jobb, annál több aranyat juttat neki végtére is a hal. Igaz, hogy még icipicit sem csillogott ez az aranyhal, s ez nyugtalanította is a császárnőt. De Xaxotraxolus király követe elmagyarázta, a hal csupán akkor változik át színarannyá, ha már nem nő tovább, addig semmiképpen. Éppen ezért igen fontos, hogy semmi se zavarja a fejlődésében. Ez megnyugtatta Strapácia császárnőt.
     Az ifjú hal napról napra nőtt, s töméntelen táplálékot nyelt magába. De hát Strapácia császárnő nem volt épp szegény, s a hal annyit kapott, amennyit csak el tudott pusztítani, és kövér lett, mondhatnók, elhájasodott. A levesestálat csakhamar kinőtte.
     – Minél nagyobb, annál jobb – mondta Strapácia császárnő, s átvitette egy fürdőkádba. De nem sok idő telt el, a fürdőkád is kicsi lett neki. Nőtt, növögetett. Átvitték a császári úszómedencébe. Ez már elég körülményes költöztetés volt, hiszen a hal most már annyit nyomott, mint egy hízott ökör. A rabszolgák egyike cipekedés közben elcsúszott, a császárnő meg tüstént az oroszlánok elé vettette, hiszen most már mindene csak a hal volt.
     Napra nap, sok-sok órát töltött a medence szélén, s nézte, hogyan gyarapodik a hal. A rengeteg aranyra gondolt, hiszen fényűző életet élt, és soha nem volt elég az aranya.
     – Minél nagyobb, annál jobb – mormogta egyre maga elé. Ezt a mondatot általános irányelvnek nyilvánították, s hatalmas betűkkel minden állami épületre fölírták.
     A halnak végül a császári úszómedence is szűk lett. Ekkor építtette Strapácia ezt az épületet, ami itt hever önök előtt, hölgyeim és uraim. Hatalmas, kör alakú akvárium volt, felső pereméig telis-tele vízzel, ebben aztán a hal úgy igazából ki tudott nyújtózni. A császárnő éjjel-nappal személyesen ült itt ezen a helyen, figyelte az óriáshalat, átváltozik-e végre arannyá. Ugyanis nem bízott meg már senkiben, se a rabszolgáiban, se a rokonaiban, s félt, hogy ellophatják a halat. Itt ült tehát, egyre soványabb lett a félelemtől és a gondtól, le se hunyta a szemét, csak őrizte a halat, az meg vidáman lubickolt, és esze ágában sem volt, hogy arannyá változzék. Strapácia napról napra jobban hanyagolta el a birodalom ügyeit.
     A cidrikek és vacogédek csak erre vártak. Királyuk, Xaxotraxolus vezérletével utolsó hadi útjukra indultak, s egy szempillantás alatt elfoglalták az egész birodalmat. Katonával nem is találkoztak, a népnek meg amúgy is mindegy volt, ki uralkodik rajta. Amikor Strapácia császárnő végül is tudomást szerzett minderről, a jól ismert szavakat kiáltotta: "Ó, jaj nekem! Ó, hogy én..." A befejezés sajnos nem maradt ránk. Bizonyos azonban, hogy ebbe az akváriumba vetette magát, s minden reményének koporsója, a hal mellett vízbe fulladt. Xaxotraxolus király győzelmének ünnepére levágatta a bálnát, s a nép egy héten át sült halat evett. Ebből is láthatják, hölgyeim és uraim, a hiszékenység mire vihet.
     Ezekkel a szavakkal fejezte be Gigi az idegenvezetést, hallgatósága őszintén megindulva állt. Áhítatos pillantást vetettek a romra. Csak egy kérdezte közülük gyanakvóan:
     – És mikor történt mindez?
     Gigi azonban sose jött zavarba, s azt mondta:
     – Strapácia császárnő, mint tudjuk, idősebb Noiosius-nak, a híres filozófusnak volt kortársa.
     A kétkedő persze nem óhajtotta bevallani, hogy fogalma sincs, mikor élt idősebb Noiosius, a világhírű filozófus, s csak annyit mondott:
     – Nagyon köszönöm.
     Valamennyi hallgató mélyen meg volt elégedve, azt mondták, a látogatás igazán megérte, s ilyen szemléletesen és érdekesen még senki nem tárta szemük elé az akkori időket. Gigi azután szerényen odatartotta eléjük ellenzős sapkáját, s mindenki nagyvonalúnak mutatkozott. Még a kétkedő is dobott bele néhány pénzdarabot. Mióta itt volt Momo, Gigi sohase mesélte el kétszer ugyanazt a történetet. Túlságosan unalmas lett volna neki. Ha Momo ott állt a hallgatók sorában, úgy tetszett Giginek, mintha zsilip nyílna meg a belsejében, mindig új meg új ötletei áradtak, csobogtak, gondolkodnia se kellett rajtuk.
     Inkább fordítva, muszáj volt igyekeznie, hogy fékezze magát, túlságosan el ne szaladjon vele a ló – mint akkor, amikor a két előkelő, idős amerikai hölgy fogadta el a szolgálatát. Azokra jól ráijesztett a következő mesével:
     – Persze hogy az önök szép és szabad Amerikájában is ismert dolog, igen tisztelt hölgyeim, hogy a különösképp kegyetlen zsarnok, Maxentius Communus, azt a tervet eszelte ki, hogy az egész eddigi világot a saját elképzelése szerint megváltoztassa. De bármit cselekedett is, megmutatkozott, hogy az emberiség mindenek ellenére ugyanaz maradt, egyszerűen nem hagyta magát megváltoztatni. Maxentius Communus öreg napjaira tébolyba esett. Mint tudják, hölgyeim, akkor még nem volt lélekgyógyászat, hogy az efféle betegséget meg lehessen gyógyítani. Kénytelenkelletlen hagyni kellett, hadd őrjöngjön a zsarnok, ahogyan kedve tartja. Tébolyában Maxentius Communusnak az az ötlete támadt, hogy magára hagyja a létező világot, s egészen másikat, vadonatújat épít föl magának.
     Megparancsolta tehát, készítsenek egy glóbuszt, amelyik pontosan akkora, mint a régi Föld, minden ház, minden fa, minden hegység, tenger és egyéb víz hajszálra ugyanolyan legyen. Az egész akkor létező emberiséget halálbüntetés terhe mellett kényszerítette, hogy az irdatlan munkában részt vegyen.
     Előbb talapzatot építettek, amin az óriásglóbusz majd állni fog. Ennek a talapzatnak a romjait látják itt, ezen a helyen.
     Aztán nekifogtak, hogy elkészítsék magát a glóbuszt, egy hatalmas gömböt, akkorát, mint a Föld gömbje. Amikor a glóbusz végre készen volt, gondosan rámásoltak mindent, amit a Földön láttak.
     Ehhez a glóbuszhoz természetesen rengeteg anyag kellett, honnan vehették volna hát ezt az anyagot, ha nem a Földről magáról. Így aztán a Föld egyre zsugorodott, a glóbusz meg egyre nőtt.
     Végre elkészült az új világ, pontosan akkor, amikor a Földből megmaradt utolsó kavicsot tették rá. Közben persze mindenki átköltözött az új glóbuszra, hiszen a régi Földből semmi se maradt. Maxentius Communus kénytelen-kelletlen rádöbbent, hogy ilyenformán minden maradt a régiben, tógájába burkolódzott, és elment. Hova, máig se tudta meg senki.
     Láthatják, hölgyeim, ezt a tölcsér formájú nyílást, a romban máig fölismerhető, valaha ez volt a fundamentum, s a régi Föld felszínén nyugodott. Fordítva kell tehát elképzelniük az egészet.
     A két finom, idős amerikai hölgy sápadtan kérdezte:
     – Hát az a glóbusz hova lett?
     – De hiszen azon állnak – válaszolt Gigi. – Ez a mostani világ, hölgyeim, ez az új glóbusz.
     A két előkelő, idős hölgy fölsikoltott s elmenekült. Gigi hiába tartotta eléjük ellenzős sapkáját.
     Gigi legjobban egyedül Momónak szeretett mesélni, hogy a kislányon kívül senki se hallja. Leginkább meséket mondott neki, Momo azokat szerette igazán, s ezek a mesék szinte mindig Gigiről és Momóról szóltak. Ha csak kettőjüknek találta ki őket Gigi, másképp is hangzottak, mint minden egyéb, amit Gigi mesélni szokott.
     Egy szép, langyos este csöndben ültek egymás mellett kettesben, a kőlépcsők felső peremén. Az égen már villództak az első csillagok, a hold meg kereken, ezüstösen kelt a píneafenyők fekete körvonalai fölé.
     – Mondasz nekem mesét? – kérte halkan Momo.
     – Mondok – szólt Gigi –, miről mondjak?
     – Momóról meg Girolamóról, azt szeretem – felelte Momo.
     Gigi töprengett kicsit, aztán megkérdezte:
     – És mi legyen a címe?
     – Talán: Mese a varázstükörről.
     Gigi elgondolkodva biccentett.
     – Nem hangzik rosszul. Meglátjuk, hogyan szól.
     Karját Momo vállára tette, majd belefogott:
     – Volt egy szép királykisasszony, a neve Momo, selyemben, bársonyban járt, és messze a világ fölött, egy hófödte hegycsúcson lakott, egy színes üvegből épült várban.
     Mindene megvolt, amit csak kívánt, csak a legfinomabb ételeket ette, és a legédesebb bort itta. Selyempárnán aludt, és elefántcsont széken ült. Mindene megvolt – de egészen egyedül volt.
     Körülötte minden, a szolgái, az udvarhölgyei, a kutyái, a macskái, a madarai, még a virágai is – minden, minden csak tükörkép volt.
     Momo királykisasszonynak ugyanis egy varázstükre volt, nagy és kerek, a legfinomabb ezüstből. Ezt a tükröt küldte ki mindennap és minden éjszaka a világba. A nagytükör lebegve lengedezett országok, tengerek, városok, mezők fölött. Az emberek, ha látták, nem csodálkoztak rajta, azt mondták: "Nézzétek, a Hold!"
     S ahányszor a varázstükör visszajött, kiöntött mindenféle tükörképet a királykisasszony elé, amit csak az úton elkapdoshatott. Voltak szép tükörképek, de csúfak is, érdekesek és unalmasak, ahogyan épp adódott. A királykisasszony kiválogatta magának azokat, amik megtetszettek neki, a többit egyszerűen a patakba hajigálta. A tükörképek meg, sokkal gyorsabban, mint gondolnád, visszahussantak a Föld vizein keresztül a tulajdonosukhoz. Innen van, hogy saját tükörképünk néz szembe velünk, ha kútba tekintünk, vagy egy tócsa fölé hajolunk.
     Még azt elfelejtettem elmondani, hogy Momo királykisasszony halhatatlan volt, önmagát ugyanis még sose nézte meg a varázstükörben. Mert aki megpillantotta a tükörképét benne, tüstént halandóvá változott. Momo királykisasszony ezt igen jól tudta, így nem is tette meg.
     Így éldegélt valamennyi tükörképével, játszott velük, és elégedett volt.
     Történt egy nap, hogy a varázstükör olyan tükörképet hozott magával, ami a királykisasszonynak fontosabb volt minden másik tükörképnél. Egy ifjú királyfi tükörképe volt. Amikor megpillantotta, nagy-nagy vágy támadt benne a királyfi után, úgyhogy mindenképp el akart menni hozzá. De hogyan cselekedje? Azt se tudta, hol lakik, kifele, miféle, még a nevét se tudta.
     Tanácstalanságában elhatározta hát, hogy mégis beletekint a varázstükörbe. Hisz arra gondolt: "Hátha a tükör elviszi képemet a királyfihoz. Talán épp fölnéz, amikor a tükör az égen átsuhan, és akkor meglátja a képemet. Talán követi útján a tükröt, s eltalál ide hozzám."
     Hosszan belenézett tehát a varázstükörbe, s képével elküldte útra a világ fölé. De ezáltal most már ő is halandóvá változott.
     Mindjárt megtudod, mi lett tovább, de előbb hadd meséljek neked a királyfiról.
     A királyfit Girolamónak hívták, hatalmas birodalom volt az övé, amit maga teremtett meg agának. S hol volt ez a birodalom? Se a tegnapban, se a mában, hanem mindig egy nappal a jövőben. Éppen ezért Holnap volt a neve. És mindenki, aki csak benne élt, szerette és csodálta a királyfit. Egy nap így szóltak neki Holnap miniszterei:
     – Felség, itt az ideje, hogy megházasodjék!
     Girolamo királyfinak semmi kifogása nem volt, így hát Holnap legeslegszebb ifjú dámái megjelentek a palotában, hadd válasszon közülük. Annyira megszépítkeztek, amennyire csak tudtak, hisz mindegyik felesége akart lenni a királyfinak.
     A lányok közé azonban egy gonosz tündér is keveredett, neki nem piros, meleg vér volt az ereiben, hanem zöld és jéghideg. Ezt persze nem lehetett meglátni rajta, mivel kivált szépnek festette ki magát.
     Amikor tehát Holnapország ifjú királya belépett az aranyos trónterembe, hogy feleségnekvalót válasszon magának, a gonosz tündér sebtében elsusogta a varázsigét, a szegény Girolamo meg attól kezdve már csak őt látta, senki mást. Olyan csodálatosan szépnek találta, hogy nyomban megkérdezte, akar-e a felesége lenni.
     – Szívesen – sziszegte a gonosz tündér –, de van egy föltételem.
     – Teljesítem – válaszolt Girolamo herceg meggondolatlanul.
     – Jó – felelte a gonosz tündér, s olyan édesdeden mosolygott, hogy a boldogtalan királyfi beleszédült –, egy évig nem tekinthetsz föl a lebegő ezüsttükörre. Ha mégis megteszed, abban a pillanatban mindent el kell felejtened, ami a tied. El kell felejtened, hogy valójában ki vagy, s el kell menned a Mába, ahol senki se ismer, abban az országban kell szegény ördögként élned. Beleegyezel-e?
     – Ha csak ennyi! – kiáltott Girolamo királyfi. – Ez könnyű föltétel!
     Mi történt közben Momo királykisasszonnyal?
     Várt és várt, de a királyfi nem jött el. Elhatározta tehát, maga megy ki a világba, hogy megkeresse. Minden körülötte levő tükörképnek visszaadta a szabadságát. Aztán finom papucskájában egyes-egyedül kilépdelt színes üvegvárából, végig a hólepte hegyormokon, le a világba. Átment mindenféle országon, míg el nem érkezett a Mába. Addigra a papucskájának talpacskája kilyukadt, s mezítláb kellett mennie. De a varázstükör, benne az ő képével, tovább lebegett a világ fölött.
     Egy éjszaka Girolamo királyfi fönt ült aranyos palotája tetején, és kártyázott a tündérrel, akinek zöld és jéghideg vére volt. Hirtelen parányi csöpp hullott a királyfi kezére.
     – Esni kezd – mondta a zöld vérű tündér.
     – Dehogy – válaszolt a királyfi –, egyetlen felhő sincs az égen.
     S fölnézett és beletekintett a nagy ezüsttükörbe, ami odafönt lebegett. Meglátta Momo királykisasszony képét, észrevette, hogy ő sír, az ő könnye hullott imént a kezére. Abban a pillanatban rádöbbent, hogy a tündér megcsalta őt, valójában nem is szép, és csak zöld és hideg vér folyik az ereiben. Momo királykisasszony az, akit a valóságban szeret.
     – Most megszegted az ígéretedet – mondta a zöld tündér, arca eltorzult, olyan volt, akár a kígyó képe –, és most fizetned kell érte!
     Hosszú, zöld ujjaival hozzáért Girolamo királyfihoz, aki dermedten ült; benyúlt a keblébe, és csomót kötött a szívére. A királyfi abban a szempillantásban elfelejtette, hogy ő Holnapország királyfija. Kiment a palotájából és a birodalmából, osonva, akár egy éjszakai tolvaj. Vándorolt a világon át, míg Ma országába nem érkezett, ott mint szegény, ismeretlen semmirekellő élt tovább, s mindenki csak úgy hívta, hogy Gigi. Az egyetlen, amit magával hozott, a kép volt a varázstükörből. A tükör attól kezdve üres volt.
     Közben Momo királykisasszony selyem- és bársonyruhái is elszakadoztak. Most egy ócska, túlontúl nagy férfikabátban járt, és egy csupa folt szoknyában. S egy régi romhelyen lakott. Itt találkoztak egy nap ők ketten. De Momo királykisasszony nem ismerte föl Holnap királyfiját, hiszen az most egy szegény nincstelen volt. És Gigi se ismerte föl a királykisasszonyt, mivel nem látszott éppen királykisasszonynak. Szerencsétlenségükben azonban egymásra találtak, összebarátkoztak, és megvigasztalták egymást.
     Egy este, amikor a most már üres varázstükör megint ott lebegett az égen, Gigi elővette a tükörképet, és megmutatta Momónak. Már gyűrött volt és elmosódott, a királykisasszony mégis fölismerte, hogy az ő képe az, amit akkor kiküldött a világ fölé. És most a szegény ördög arca mögött fölismerte Girolamo királyfit, akit mindig is keresett, és aki miatt halandóvá változott. És elmesélt neki mindent.
     Gigi azonban boldogtalanul rázta a fejét, és azt mondta:
     – Semmit se értek abból, amit mondasz, az én szívemen egy csomó van, éppen ezért nem emlékezhetem semmire.
     Ekkor Momo királykisasszony benyúlt Gigi keblébe, s könnyedén kioldotta szívén a csomót. S Girolamo királyfi egyszeriben tudta megint, kicsoda és hova való. Kézen fogta a királykisasszonyt, és elment vele messze-messze, oda, ahol Holnap birodalma van.

Gigi befejezte a mesét, hallgattak kicsit, majd Momo azt kérdezte:
     – És később aztán férj és feleség lettek?
     – Azt hiszem, igen – mondta Gigi –, később.
     – És meghaltak közben?
     – Nem z mondta határozottan Gigi –, ezt véletlenül tudom pontosan. A varázstükör csak azt teszi halandóvá, aki egyedül pillant bele. Ha ketten együtt néznek bele, megint halhatatlanok lesznek. Így tettek ők is.
     A hold kereken, ezüstösen lebegett fölöttük, a fekete pineafenyők fölött, a rom régi kövei titokzatosan csillogtak. Momo és Gigi csöndesen ült egymás mellett, hosszan fölnéztek a holdra, s egészen tisztán érezték, hogy amíg a pillanat tart, halhatatlanok.